3. nap

Tök jól alszom rizspárnával. Ez olyan mintha  2-3 kiló rizst belevarrtak volna lazán egy zsákba. Ennyi. Elsőre furcsának tűnt, és azt hittem kényelmetlen lesz, de nem! Új infó: nem rizs van benne, hanem pici műanyag darabkák! Mindegy, jól aludtam és kész!

A reggelire már nagyjából úgy mentünk le, hogy tudtuk mire számítsunk. És nagyjából azt is kaptuk: sült hal, főtt rizs, újdonságként omlettkockák, saláták. Érdekes, de eddig se kenyérrel, se ahhoz hasonlóval (pl. pékáruval) még nem találkoztunk. Úgy látszik itt a rizs kiváltja a búzából készült étkeket.

 Keiko szan közvetlenül az előadás előtt osztotta meg velem azt a néhány javaslatát, amivel a gyerekek számára bizonyos kifejezések érthetőbbek lesznek. Próbáltam őket elsajátítani, de biztosított róla, ha nem sikerül, akkor is fogják érteni és élvezni. A gyerekek (és sok felnőtt is más résztvevő csapatból) beültek, mi pedig Ritával és Beával jól megköpködtük egymást. Végül is ez a darab japán bemutatója...

Huh, nem kicsit izgultunk, de nagyon! Főleg az első percekben. Amikor láttuk, hallottuk, hogy a japán picurkák ugyanolyan jól veszik a mozgás és szöveg poénokat, mint otthon a magyar gyerekek, megnyugodtunk. Persze vétettem néhány apró hibát a szövegben, de ki hallotta azt? Beán kívül (akiknek biztos ami biztos, a súgópéldány ott volt a kezében)?
Szóval jól sikerült, úgyhogy büszkén fogadtuk az előadás végén a gratulációkat.
Ezután megint a tegnapi kifőzdében kötöttünk ki, Beával és Ritával elmentünk a közeli Postára, hogy képeslapot vegyünk és küldjünk egy kolleginánknak (E.J.:). A kedves hivatali dolgozók - miután kiforgatták az összes fiókot és szekrényt - találtak 3 azaz három darab képeslapszerű valamit, de egyiken se volt kép Yakumóról, de még Matsuéről sem. Viszont Ritát felismerték - mert hogy ott ragyogunk a szóróanyagokon - és ennek úgy megörültek, hogy kaptunk tőlük kis naptárakat meg egyéb apróságokat.

Délután főpróbára kellett menni az Alba Hallba, az „opening ceremony"-t próbálni.Ha azt mondom vicces volt, egyáltalán nem túlzok. Háromszor elpróbáltuk azt, hogy hogyan érjünk le terem végéből fel a színpadra a kifejezetten minket (magyarokat!) idéző zenére. Meg persze minden csapat a maga 2 perces idejével úgy kell, hogy gazdálkodjon, hogy se túl gyorsan, se túl lassan ne érjen el a színpadig. Mivel holnap nagyon sok fontos ember érkezik a megnyitóra, nem csodálom, hogy paráznak a szervezők. Na, de ennyire?

A vacsorára új helyszínre megyünk és mivel még van előtte egy kis időnk, meglátogatjuk a közeli Yaegaki Shrine-ot. Ez az egyik leghíresebb és legöregebb szent hely nem csak itt a környéken, de egész Japánban. 

Itt aki kíváncsi volt a jövőjére, az vehetett szerencsetekercset, amit Keiko mindenkinek lefordított. Ami jókat és sok szerencsét ígért azokat haza lehet vinni, a kevésbé jókat és rosszakat pedig ott helyben fel lehet kötözni egy adott helyre és így talán nem válik valóra. Pipi (M.S) egyértelműen kitűnőt húzott, Jánosé is egészen jó, viszont az Istvánén nagyokat nevettünk. Hát, hogy úgy mondjam, rendesen félrenyúlt. Mondta is neki Keiko: ezt inkább kösse föl! Úgy tett.

Rita meg az ott dolgozók egyikében fölfedezte a „mamáját“ (ő hívja így a saját hoszt családjában az asszonyt).

Vacsorára a finom tálak mellé megengedtünk magunknak egy kis forró szakét, sőt Rita még egy kis desszertet is:

Aki megpróbálja kitalálni, hogy minek vélte Bea, illetve hogy milyen fagylaltot nyalt Rita valójában, azt kérem, hogy írja be a "hozzászólok/comment" rovatba ! (sorsolás holnap:)

Házigazdáink óramű pontossággal érkeztek meg értünk és így otthon  is beszélgethettünk egy keveset, kis szaké társaságában.

Bővült a kép: Joshi szanról most az derült ki, hogy rádióamatőrként rengeteg skalpot szerzett az egész világból: Meg is mutatott nekünk, vagy 30 darabot a 700-as gyűjteményéből. Természetesen ez mind magyar volt...

Fekszünk, mert holnap is előadás, meg ezt a blogot se hagyhatom abba, ha már elkezdtem...

(folyt. köv....)